Pont tegnap gondolkodtam el azon, hogy az elmúlt években milyen sokat változtam. mintha nem is én lettem volna az a valaki pár éve. És nem, nem a tinédzser koromra gondolok, amikor Depeche Modeosként fekete ruhában, fekete körmökkel és fekete rúzzsal a számon menőztem, és meg voltam győződve róla, hogy mennyire istenien nézek ki. A későbbi énemhez képest is nagyon sokat változtam.
Elvittem Annát az Atmába kajálni, és pont egy tál sabji felett meséltem neki a sztorit, mi szerint 5 éve , amikor először jártam Indiában, fogytam 3 kilót 1 hónap alatt, sültkrumplin és kekszen éltem, és minden este szalámiról (szó szerint!) álmodtam. Rá se bírtam nézni az indiai kajára. Most meg minimum heti 3-szor indiait eszem, ha három nap kimarad elvonási tüneteim vannak. Ja, és amikor legutóbb majdnem 3 hónapig kint voltam, nemhogy fogytam volna, de sikerült híznom vagy 4 kilót, annyit ettem. Tulajdonképpen éjjel-nappal zabáltam, többek között a nemrég felrobbantott punei German Bakeryben vertem el súlyos rupikat, ja igaz ott europid kaják voltak, na de mindegy, a lényeg, hogy a végén már annyira megszerettem az indiai kaját, hogy simán ettem ilyen erősen szalmonella gyanus útszéli bádogbódéknál is. (A kedvencem a sarki tibeti momo árus volt nyammnyamm) (ja még egy kis off: az indiás blogom sokkal érdekesebb volt, mint ez, tehát az új barátaim kedvéért: kataindia.blogter.hu, illetve van egy még régebbi, a piptirupi blogtér)
Aztán ugyanez van az astangával is. Pár évvel ezelőtt valami menő budai jógaközpontban tanítottam táncot, amikor is nagy hírveréssel elindultak az astanga órák. Pár héttel később gondoltam megnézem mi a helyzet, mégis csak Madonna, meg menő, meg izmos leszek meg megvilágosodok blablabla. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az a 2 óra határozta meg a jógához fűződő viszonyomat a következő 5 évre. Vagyis hermetikusan elzárt tőle. Tényleg, minden túlzás nélkül mondhatom, valami katasztrófa volt az az óra. Valami csaj tartotta, és csak foszlányokban emlékszem, hála istennek, például, hogy majd megfagytam, aztán meg tökre idegesített, hogy mindenki úgy szuszogott, mint valami tüdőbajos az intenzíven, az óra felénél ki is akartam menni, mert megfájdult a fejem ettől a fura zajtól. A napüdvözleteket a második után untam, és idegesített,hogy mit csesztet a csaj azzal, hogy a lábujjaimon gördüljek, meg folyton valami kutyáról beszélt. Aztán emlékszem, az is idegesített, hogy végre lementünk a földre, de nem pihenhettem nyugodtan, hanem percenként fel kellett ugrálni, majd megint le a földre. A végső relaxációról aztán megszöktem. Talán ez a fajta hozzáállásom nem változott az elmúlt 5 évben. :)
A többi meg.... én voltam egyáltalán?
Egyébként úgy érzem, most már igazán jó úton haladok, úgyhogy titkon remélem, hogy már nem fogok ilyen ütemben változni (maximum izmosodni), vagy ha fogok, akkor csakis ezen a vonalon maradva.